Hun kör-Győr

„Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer meg ezer apró, csillámló homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.”

Wass Albertről emlékezünk, arról a Wass Albertről, aki példát adhat mindannyiunknak emberségből, kitartásból, hazaszeretetből. Erdély szülöttéről, aki tízévesen átélte, ahogy szülőföldjét elszakítják hazájától. Aki kénytelen volt tűrni, hogy megalázzák magyarsága miatt, de hitét sosem adta fel. Megélte, ahogy a bécsi döntés következtében egyik szeme nevetetni, a másik sírni volt kénytelen, hiszen az új határ még családi birtokukat is kettészelte.

Végigharcolta a második világháborút, minden borzalmát átélve, majd tábornoka parancsára az utolsó vasúti szerelvénnyel, aminek még sikerült, elhagyta az országot, hiszen íróként az volt a dolga, hogy elmesélje a világnak, mi történt az országával. Az emigrációban is megmaradt hazája és nemzete következetes szolgálatában.

„Negyvenhat könyvet megírtam s ma már csak ez maradt: az írott, nyomatott szó. Elég lesz arra, hogy utat mutasson a jövendő felé? Ez már nem rajtam múlik, hanem azokon, akik utánam jönnek a magyar élet göröngyös útján. Vénségemre azonban megtanultam valamit: az Isten létezése titkát. Ahhoz, hogy ezt értelmesen elmagyarázhassam, vissza kell térnem az egyre távolodó múltba.”

Mostanság sokan és sokat beszélnek Wass Albertről. Ismerkedjünk meg az ő életével, szellemével, mely erényekről és hallatlan értékekről árulkodik.

A Mezőség szívében született, a Kolozs megyei Válaszúton 1908. január 8-án, arisztokrata családban, a kálvinista vallás jegyében, gróf Wass Endre és a Bánffy Ilona gyermekeként. A család a nemesi címet, a Czegei tavat és a körülötte lévő dombokat még Szent László királytól kapta. Ezeknek a domboknak az egyikén állt a vasas-szentgotthárdi udvarház, melyben Wass Albert született, s ott terült el az a mezőségi föld is, melyet művelni, szeretni tanult, míg a történelem vihara ki nem tépte onnan.

A család régi kastélya ma már nem áll. A kommunizmus éveiben lerombolták. Helyén egy konzervgyár éktelenkedik. Második otthona, a czegei kastély is e rombolási düh áldozata lett.

Albert, a kis gróf, tanulmányait a nagy múltú Farkas utcai Református Kollégiumban kezdte, Kolozsváron. Kiváló nevelésben részesült. Itt érettségizett 1926-ban. Ezt követően gazdasági tanulmányokat folytatott a magyaróvári és a debreceni gazdasági akadémián, majd Németországban és a párizsi Sorbonne-on. Nehéz idők jártak az erdélyi magyar arisztokrácia számára. Tanulmányai végeztével mégis visszatért a család birtokára, s gazdálkodni kezdett megalapozott tervei szerint. A gazdálkodástól azonban minduntalan a szavak világa ragadta el. Versek írásával kezdte. Versesköteteivel felhívta magára az erdélyi helikonisták figyelmét.

Meg is hívták a gróf Kemény János marosvécsi birtokán megrendezett, vadászattal egybekötött, irodalmi és művészeti találkozóra. Meghatározó, életre szóló élménye fakadt az ilyen találkozókból. Világnézeti felfogása, a transzilvanizmus életeszménye is ekkor forrott ki benne a maga teljességében. Gondolatvilágában misztikus szintre emelte Erdélyt és az erdélyi szellemiséget. Számára Erdély nem csak egy földrajzi egység, ebben a szóban benne van mindaz, ami igaz, jó és tisztességes.

1934-ben megjelent Farkasverem című regénye, mely nevét országszerte ismertté tette. Az irodalmi körök akkora elismeréssel fogadták e művét, hogy a kor legnagyobb hazai irodalmi kitüntetését, a Baumgarten-díjat ítélték oda. 1944-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjai sorába választotta, majd a kolozsvári egyetem díszdoktorává avatták.

És kitört a II. világháború. 1943-ban a magyar csapatok oldalán a keleti frontra vezényelték. I. és II. osztályú német Vaskereszttel érkezett haza. De a front egyre közeledett hazája felé. Szülőföldjét, a román és orosz katonák támadásaitól védve, hátrafele lépdelve hagyta el. Akkor nem tudhatta még, hogy utoljára járt e tájakon. És valóban, már csak lázas álmaiban, a gondolat szárnyain lopózhatott haza.

1945 húsvétján elhagyta Magyarország területét, maga és szerettei életét mentve. Ettől kezdve, ami életében meghatározó és kitörölhetetlen érték volt – a szülőföld, a táj, a nyelv, az emberek, a hazai levegő, az otthoni gondok és gondolatok – műveiben éltek tovább.

Első állomása Németország volt. A bajor erdőben egy fakitermelésnél dolgozott. Feleségével és négy gyermekével egy padlásszobában húzódott meg a „földönfutó gróf”. Itt született meg, fatönkre helyezett írógépén, a bevallottan legkedvesebb és legnevezetesebb műve: A Funtineli boszorkány és a világ lelkiismeretébe belekiáltó: Adjátok visza a hegyeimet!

Neve, ez utóbbi műve és még néhány hasonló lelkülettel megírt írása miatt, valamint katonai tevékenysége okán felkerült a román hatóságok feketelistájára. Szülőföldjén 1945-ben halálos ítéletet hirdettek ki fölötte, s a jog könyörtelen következetessége szerint azt érvényben tartották halála szomorú pillanatáig. És még azon is túl. Megalázó bár, de messiási: ítélet az igazság kárhoztatása volt. Háborús bűnösnek titulálták. Bevallása szerint ártatlan volt. Tanúja páros, amire a jog is kötelez: szava és szíve, mindkettő nemes. Teljes vagyonát elítélőire hagyta, csupán lelkét mentette óceánon túlra.

1951-ben hajóra szállt, elhagyta Európát. Szívében mentette egy kis nép, az erdélyi magyarság történelmi bánatát és hitte, hogy gyógyírt talál rá, „az Igazság földjén”. Erre tette rá életét. Belekiáltotta Amerika és a nagyvilág lelkiismeretébe: szülőföldjén rab madár az igazság.

Először egy ohiói farmon béresként dolgozott, míg fel nem figyeltek nagyszerű titkaira. Egy katonai akadémia kérte fel algebrát tanítani. Tanítványait megbabonázta személyiségével. Így szerzett tudomást róla a Floridai Állami Egyetem (University of Florida), és meghívta német és francia nyelvet, valamint európai irodalmat és történelmet tanítani. Rögtön rádöbbent az amerikai köztudat félrevezetettségére a trianoni döntés által megcsonkított Magyarország és szülőföldje, Erdély sorsával kapcsolatban. Életét tette rá a történelmi igazság ismertetésére. Gyakran mellbe vágta azonban az amerikai ember részvétlensége a dolgok iránt, melyeket ő életével szolgált. Páratlan tehetsége révén műveivel mentette a magyar szót és magyar lelkiséget. Tette ezt hatalmas irodalomszervező igyekezetével és teljes vagyonával, melyet Amerika és az „amerikás magyarok” juttattak neki.

Amerikai Magyar Szépmíves Céh néven saját kiadóvállalatot alapított. Összesen tizenkilenc magyar és negyvenhárom angol nyelvű, leginkább ismeretterjesztő témájú könyvet és folyóirat sorozatot adtak ki, melyeket díjtalanul küldött meg amerikai középiskolák és egyetemi könyvtárak számára. Wass Albert könyv- és folyóirat kiadó munkájának a célja az volt, hogy felkeltse az amerikai olvasóközönség és a politikai körök figyelmét Erdély problémája iránt. S miközben ilyen lázasan dolgozott hazájáért, Magyarországon és Erdélyben évtizedekig nem volt szabad a nevét sem kiejteni. Halálra ítélték szellemét is. De feltámadt. Már egy évtizede, hogy közöttünk jár.

Öt évvel ezelőtt, 1998 februárjában, vadászpuskája oltotta ki életét. Véget vetett annak a különleges, sőt különlegesen nagyszerű életútnak, amelynek jelszava: „ismertessétek az igazságot s az igazságszabadokká tészen”. Túl volt a kilencvenen. Sokan mondják, hogy öngyilkos lett. Egyedül volt, övéi nélkül. Élete vége felé betegséggel küszködött, s menekült a magány elől, amely gyerekkorában oly sokszor társa volt. De mivel egyedül maradt, merénylet áldozata is lehetett. Nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget sem, hisz élete folyamán a román szervek gyűlölete az óceánon túl többször is megkereste.

Wass Albertet a Kolozsvári Református Kollégiumban arra tanították – amint kilencvenedik születésnapján maga idézte –, hogy nem hősi halált kell halni, hanem hősi életet kell élni. Ő megtette ezt. Utolsó leheletéig. Szerette az igazságot, gyűlölte a hazugságot, ezért halt meg száműzetésben, magyar VII. Gergelyként.

Hamvait titokban hozták haza. Egy részét a marosvécsi Kemény vár parkjában helyezték örök nyugalomra, a Helikoni asztalhoz közel, másik részét szélnek eresztették az Istenszékén, a Kelemen-havasok magas csúcsán, ahogyan rendelkezett. 1995-ben írta egyik barátjának: „… ha befejeztem ezt az életet szelek szárnyán, csillag-ösvényen hazatérek újra …”

Befejezésül álljanak itt búcsúzó szavai, melyeket, az ő szerkesztésében utolsó alkalommal megjelenő amerikai újságban jegyzett 1989-ben: „…a könyvek megmaradnak, s a nyomtatott betű szívós erejével továbbra is harcolnak Erdély nagyjaiért – ahogy lehet. Szívem mélyéből köszönöm annak a maroknyi hűséges magyarnak az önfeláldozó kitartását, akik mindvégig mellettem maradtak és lehetővé tették, hogy legalább ennyit megtegyek. Áldja meg őket az Úr minden fájdalmas csalódás közepette a tiszta lelkiismeret isteni ajándékával. Ők megtették, ami tőlük tellett. Ha minden magyar követte volna példájukat, a magyarok dolga másképp állna ma. Hadd búcsúzzam tőlük a Szentírás szavaival: «Ismertessétek az igazságot s az igazság szabadokká tészen!» Az Úr irgalma legyen mivelünk és bocsássa meg sok-sok vétkeinket, amiket magunk kárára ostoba gőggel elkövettünk.”

Wass Albert tehát egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete lett. Életének talán legnagyobb és legszebb tanulságát pedig így fogalmazta meg:

„Gond embernek lenni, igaz embernek meg kettőzött gond éppen. Igaz magyar embernek lenni pedig akkora teher, hogy aki sokat viseli, megerősödik.”